1. rész - Regii

Sziasztok! :)) Regii jelentkezik a Back for you első részével. Nagyon remélem hogy tetszeni fog nektek. Jó olvasást! :)
Puszi: Regii és Pinky

Carmen:

Unottan álltam a pult mögött, és kérdeztem meg még egyszer a minden bizonnyal nagyothalló vendégtől, hogy mit hozhatok. Ő végre vette a fáradságot és kinyögte a rendelését, én pedig neki is álltam elkészíteni a kávéját. Miközben a vizet forraltam, lopva az órára pillantottam. Még félóra és vége a műszakomnak. Utáltam itt dolgozni, de muszáj volt. Minden nap iskola után, és szombat délelőtt itt kellett lennem, és elviselnem a főnököm rikácsolását, valamint a vendégek kiszámíthatatlan hangulatingadozásait. Mindezt egy kis zsebpénzért, hogy végre kimehessek külföldre.

A már türelmetlen vendég elé löktem a kávét, majd felkaptam a konyharuhát és leszedtem az asztalokat. Minden aprósággal elszöszmötöltem, csakhogy gyorsabban teljen az idő, s mikor a karórám halkan pityegni kezdett, a közeli székre hajítottam a kötényemet, és szélsebesen távoztam a füstös, aprócska kis kávézóból.

A munkahelyem és a házunk közötti távot minden nap biciklivel tettem meg. Ez alatt az ötperces út alatt nyugodtan átgondolhattam mindent, miközben gyönyörködhettem a Madrid közelében fekvő kisvárosom piaci forgatagában. Hatalmas mosollyal az arcomon köszöntem minden ismerősömet. Imádtam ezt a családias légkört, mindenki ismert mindenkit, az egész város olyan volt, mint egy hatalmas família, akik mindenben támogatták egymást.

Leparkoltam a biciklimmel a romos falú társasház előtt, majd előhalásztam a kulcsom, s megpróbáltam felvinni a kerékpárt a ház legfelső emeletére, a lakásunkba. Szinte minden egyes lépcsőfoknál elakadtam, magamban szitkozódtam ügyetlenségem miatt.

— Segítsek amiga? ­— Lucas, a szomszédom, s egyben legjobb barátom állt a lépcső tetején, s láthatóan nagyon jól szórakozott szerencsétlenkedésemen. Viszont válaszolnom sem kellett, ő máris megragadta a bringámat, s minden erőlködés nélkül felcipelte a lakásunkba.

— Köszi szépen ­— veregettem meg a vállát, s szélesen rámosolyogtam, amit ő viszonzott. Négyéves korom óta - mióta anyával és a húgommal ideköltöztünk - voltunk barátok. Nagyon sok mindent átéltünk mi ketten, s ha eleinte még egy kissé bele is voltam zúgva, az mára elmúlt. Úgy szerettem mint egy testvért. 

— Hogy áll a menjünk külföldre terved? — kérdezte.

— Alakul. Már nem kell sok, és kimehetek Franciaországba Jamie-hez. —   Jamie Alyson Colle az én levelezőtársam volt, már kicsit több, mint két éve. Egy iskolai program keretében kezdtünk el beszélgetni az interneten, s a projekt végeztével is tartottuk a kapcsolatot, s idővel nagyon jó barátokká váltunk. Habár a szomszédos országban lakott, még nem volt lehetőségünk találkozni, pedig már számtalanszor hívott el hozzájuk. A legfőbb ok, amiért kérését nem tudtam teljesíteni az a pénzhiány volt. Szégyelltem is magam emiatt, ezért sosem mondtam meg a valódi okát látogatásaim sorozatos elmaradásának.

— Tudom, hogy sikerülni fog, Carm, szurkolok neked — mondta és szorosan megölelt — De ugye tudod, hogy nagyon fogsz hiányozni, arra a kis időre is  — suttogta a fülembe.  —Most mennem kell, Amerigo már vár. — Lucas hozzám hasonlóan munkát vállalt, hogy egy kis pénzhez jusson. Ő egy autókereskedésben dolgozott esténként. 

Intettem neki, majd beléptem az apró lakásunkba, amit teljesen átjárt anya isteni főztjének illata. Imádtam itthon lenni. Négyéves korom óta anya és a húgom, Julia jelentették számomra a családot.Apa akkor hagyott el bennünket, mikor a testvérem még csak pici baba volt, tehát ő nem rendelkezett semmilyen emlékkel róla. Számomra is csak pár, homályos kép derengett és anya szűkszavú elbeszélései, miszerint apa amerikai ember lévén nem bírta az itteni légkört és kultúrát, s visszatért szülővárosába, New York-ba. 

Köszöntem anyának, majd a húgommal közös szobámba mentem, hogy megnézzem, Jamie válaszolt-e már a tegnap küldött üzenetemre. Alig vártam, hogy megírjam neki, hogy nemsokára mehetek hozzá. Nagyon remélem, hogy ezt semmi sem akadályozhatja meg.